Ezt a verset egy régi, kedves olvasónk, egy nyugdíjas pedagógus írta életének szinte utolsó pillanatában. Nagyon szeretett az Olvasóterembe járni, böngészni a lexikonokat, elolvasni a napilapokat, belelapozni egy-egy verses kötetbe és gyönyörködni az épületet körülölelő apró ligetben. Itt látta meg ezt a két öreg fát, melyek, mint Philemon és Baucisz egymást átölelve állnak, már ki tudja mióta. Ezt a verset valójában az Olvasóterem 25. évfordulójára szánta, de sajnos már nem érhette meg. Igaz, így mégis velünk marad.

Gyökerük a földben, águk a levegőben
Ölelik egymást, mint két hű szerető
Egymásért lettek és együtt maradnak
Amíg lesz bennük éltető erő.

Gyenge hajtásként nőttek egymás mellett
S még ifjú testük egymáshoz hajolt
Az érzés bennük ébredezni kezdett
Vágyódó sok szép dalokat dúdolt.

Aztán idővel felnőttebbek lettek
Éltek sok tavaszt és boldog nyarat
Fényes zöld lombjuk virágokkal telt meg
Az ég beragyogta boldogságukat

Az évek múlta, magasodtak , nőttek
De nem szakadtak el már sohasem,
Fagyos teleken, hőségben, viharokban
Segítették, védték egymást hűségesen.

Észre sem vették, az idő felettük
Úgy repült, mint a gyors madár
Megöregedtek, törékeny lett testük
Törzsük sok durva év kikezdte már

Csak belül, hol az élet magja lüktet,
Amit az ember szívének nevez
Maradt fiatal és őrzi a tűznek
Nem hunyt tüzét, mely hűség, s szeretet.

Ember ki itt jársz, látod ezt a két fát
A nemes érzelem jelképei ők
A régi titkokat, a régi szerelmet
Egy életen át megtartók, őrizők.